Benedek Elek saját magát úgy határozta meg: “a nép egyszerű mesemondó fia”. Ám ennél jóval több is volt: a ma ismert népmesék jelentps részét neki köszönhetjük. Hogy kezdődött a mesék iránti szenvedélye? Így emlékezett rá vissza később:
„Nem szökhetem át kedvem szerint a kis zsellérházba, amely amilyen kicsi, oly nagy volt nekem: a mesék végtelen birodalma. Ott, abban a kicsi házban hallottam az első mesét. Mondója növendék-leányka, s nem vén banya, amint azt gondoljátok talán. És az első mese után kisirtam-könyörögtem belőle a másodikat, a harmadikat, a negyediket, aztán a jó Isten tudja, hányadikat – nem volt többé nyugodalma tőlem. Hol tanulta tengersokaságát a kacagtató, a hátborzongató, lélekzetfojtogató mesének ez a leányka? Sem apja, sem anyja nem volt mesemondó. Nyilván fonó- s kukoricafosztó estéken szedte föl s mondta tovább, tódítva, cifrázva, én meg nyeltem magamba tátott szájjal, kipirult arccal, lázba égő szemmel, s végére ha ért egynek, rángattam a szoknyáját: tovább! tovább, még egyet, no még egyet! Emlékszem, világosan emlékszem, sok-sok este sirva bujtam karikás ágyacskámba, mert nem hivták át Rigó Annust – ő volt az én mesemondóm. Most, ősz fejjel, egy mesére sem emlékszem, amit belőle kisirtam, de bizonyos vagyok abban, hogy ezekből a mesékből sarjadozott ki a mesemondó terebélyes fája, amelynek tövében ti meg-megpihentek…”
Szeptember 30. a magyar népmese napja, Benedek Elek születésnapja. A Könyvesben évek óta ragadjuk meg a lehetőséget ezen a napon, hogy meséljünk, meséljünk, és arra tanítsuk a diákokat, hogy tegyék majd ugyanezt jövendő szülőként. Idén is arra kértük tanárkollégáinkat, hogy akinek csak van rá lehetősége, mai óráin meséljen. Hogy mi ebben a jó? Egyrészt mesélni jó, nagyon jó! De legalább ilyen jó látni a mesehallgató diákokat (esetenként kollégákat). Jó megpihenni annak a bizonyos fának az árnyékában. Mert a mese örök.
Így aztán meséltünk. Sokan és sokat. Köszönet mindenkinek, aki részt vett benne!